Mint egy gőzvonat, úgy zakatolt az Ignis, ahogy lehúzódott a lehajtósávba. Nagyon küszködött már - két hete hoztuk el a szervizből, az éven harmadszorra. Mintha egy idős hölggyel lett volna dolgunk, ki-be mászkált a kórházból. Mondhatni inkább már hozzánk ruccant ki a szervizből és nem fordítva.
Még jó, hogy elindult, mert szar lett volna gyalog menni Prágába félúttól, főleg, mert a szülinapomat mentünk ünnepelni.
Apa leparkolt az épülethez legközelebbi helyre a benzinkúton, hiszen a család dámáinak, azaz anyának és nekem sürgős elintéznivalónk akadt a kút kapuval ellátott, fizetős részén: a vécében. Gyorsan becsörtettünk, ahogy az egy magyarhoz illik külföldi légkörben, és az úti célt elérve anya beletúrt a táskájába aprót keresve, hogy bejuttasson minket a kapun. 
- Nekem nem kell - mondtam. - Bebújok a korlát alatt. - A korlát alatt igazából a gyerekrést értettem.
Pechemre a benzinkúton nyüzsögtek a kisgyerekes, ezáltal gyenge húgyhólyagú családok, akiknek nyilván pont ugyanakkor jutott eszükbe használni a mosdót, mint nekünk.
Mikor ránk került a sor, anya bedobta a kezében lévő euróst gépbe, a szerkezet nagy csipogással beengedte, én meg csak kiléptem mellőle és a kisgyerekeknek kivágott színes résen átbújtam. Amennyire szerencsés vagyok, nyilván akkor jelent meg az ügyeletes takarítónő, aki felvont szemöldökkel nézett rám, hogy miért képzelem magam még mindig kisgyereknek, hiszen szinte majdnem beszorultam a résbe, ahogyan próbáltam átpréselni magamat azon. A nő végignézte szenvedésemet, és én még mindig ott szerencsétlenkedtem, amíg anya már bent is volt egy fülkében.
- Holnap leszek tizennyolc, most még gyerek vagyok - védekeztem. Kár, hogy a nő cseh volt és nem értett semmit abból, amit mondok.