Tudom, tudom, talán ez a legkomolyabb mű, amiről valaha írtam véleményt a blogon, viszont most már olyan szinten kultnak számít, hogy nem hagyhattam ki. És nem is csalódtam. 
George Orwell 1949-ben megjelent műve 1984-ben játszódik, tehát a cím a regényidőt jelöli meg. A szerző által megjelenített jövő számunkra már maga a múlt, ami így furcsa visszagondolva, hiszen most már kifújhatjuk magunkat, hogy "haha, ez nem történt meg!", de ami késik, nem múlik, igaz? 

A könyv olyan disztópia, amelyben egy diktatórikus állam és annak feje, a Nagy Testvér áll a társadalom élén. Az átlagos polgárokat minden egyes pillanatban szemmel tartják látó és halló televíziókon, úgynevezett „teleképeken” keresztül. A népnek a vezetők kénye-kedve szerint kell cselekedniük, ellentmondás esetén borzalmas kínokkal kell szembenézniük. A mű főszereplője, Winston Smith sosem érezte magát a rendszer teljes tagjának, valami mindig furcsa volt számára. A munkahelyén - ahol múltbéli újságcikkek hamisításával foglalkozik - véleménye szerint többen is éreznek így. Ott találkozik későbbi kedvesével is, akivel elhatározzák, hogy megpróbálnak elmenekülni ebből a rendszerből. A folyamatos bujkálás és titkolózás életük részéve válik, hiszen Orwell könyvében még a falnak is füle van, senkiben sem lehet megbízni.

Annak ellenére, hogy a társadalom tagjai mennyire összeszokottnak látszanak a munkavégzésben és a közösségi összejöveteleken, engem elborzasztott, hogy igazából mennyire széthúznak a képzeletbeli világ emberei. Egy olyan élet, ahol a vélemény nem szabad és még a saját szüleidben sem bízhatsz, szerintem a legrosszabb eshetőségek közé sorolható. Tom Parsonst, Winston szomszédját például a saját lánya jelenti a gondolatrendőrségnek, Katherine, Winston volt felesége is csak azért házasodott, mert azt a párt által rá kiszabott kötelességének érezte. Mi, emberek társas lények vagyunk, szinte mindent csapatban csinálunk, így ha bensőséges kapcsolat kialakítására képtelenek lennénk külső tényezőnek köszönhetően, elvesznénk e nagy világban. A társas szükségletet nem lehet kötelező közösségi délutánokkal pótolni, mint ahogy a könyvben tették ezt. A Winston által mélyen megbecsült, a párt ellensége által, Goldstein által vezetett titkos csapat is csak egy kitaláció. A férfi hiszékenységének és rossz ítélőképességének köszönhetően a munkatársa, akiben olyannyira megbízott, az első adandó alkalommal átveri. Sajnos csak későn derül ki Winston számára, hogy O’Brien valójában a párt kémje volt, nem egy jó kiállású kolléga.

Winston árulása büntetést von maga után: az ironikus nevet viselő Szeretetminisztériumban kínozzák halál közeli állapotig a kulcsfigurát. A férfi addig szenved, amíg magáévá nem teszi a Nagy Testvér tanításait, miszerint

„A HÁBORÚ: BÉKE, A SZABADSÁG: SZOLGASÁG, A TUDATLANSÁG: ERŐ”.

Eme idézet a városban bárhol megtalálható, a társadalom sajátos mantrájává vált az elnyomás alatt. Az írás legutolsó jelenete is arról árulkodik, hogy Winston végül megtört: a körülötte lévőkkel együtt élteti a pártot.

A büntetések kifejezetten kegyetlenek, emellett túl szigorúak. Ampleforth, Winston egy másik kollégájának például azért kellett bűnhődnie, mert egy versben bennhagyta az „isten” szót rím hiányában. A rabok a 101-es szobától rettegnek a legjobban, aminek falai között igazából senki sem tudja, mi történik. Az biztos, hogy valami emberfeletti kínzás megy végbe. A történet végére Winston eljut abba a terembe, ahol legnagyobb félelmével, patkányokkal találkozik. Annak elkerülése érdekében, hogy egy rágcsálókkal teli dobozban kössön ki, még szerelmét, Juliát is elárulja. Végül megmenekül a gyötrelemtől.

Óceánia, ahol a történet játszódik, folyamatosan háborúban áll. Hogy ez tényleg igaz-e, senki sem tudja, egyszer Keletázsia, hol Eurázsia ellen visel fegyvert. A főszereplővel ellentétben sokan már nem emlékeznek a múltra, talán még arra sem, mit csináltak egy héttel ezelőtt. Ilyen körülmények között nem gond, hogyha a párt időnként meggondolja magát és taktikát változtat.

Az orwelli világban annyira elmosódik a hazugság és az igazság határa, hogy magát a dátumot sem tudják az élők. Habár a Winston által írt naplóban 1984. április 4. a legelső bejegyzés időpontja, valójában ez nem biztos. Az évszámok mellett a hatalmon lévő gárda a nyelvbe is belenyúlt, nyelvújítást bevezetve. Kazinczyval ellentétben ők nem újabb szavakat kreáltak, hanem pont, hogy elvettek meglévőket. Az ő nézőpontjuk szerint nincs szükség szinonimákra, helyettük a „jó” szót elég fokozni „plusz”, „dupla” és hasonló jelzőkkel. E módszer a párt munkáját segítve kiírt minden eredeti és találó ötletet, ami egy ember agyából kipattanhat, hiszen nekik az a kedvező, hogyha a lakók nem jönnek rá a valóságra. Aki mégis ezt teszi, az úgy jár, mint Winston.

Vannak könyvek, amelyekkel kapcsolatban úgy érzem, szerencsés az, aki elsőre fogja olvasni. Én már egyszer elolvastam, viszont biztos vagyok benne, hogy még fogom forgatni, és teljes szívemből tudom ajánlani bárkinek, akinek már elege van a limonádékönyvekből és szeretne egy kicsit elmélkedni azon, milyen is a világ körülöttünk. Vagy hova tart.

x Lilybeth