Szokásomhoz híven ismét könyvekről írok, ám mint ahogy az a címből is kiderül, most nem az ifjúsági irodalom gyöngyszemeiből szemezgettem. Próbáltam kilépni a komfortzónámból és megismerkedni a felnőtteknek szóló, klasszikus alkotásokkal. Valamikor ezt is el kell kezdeni!
Közérdekű információként közlöm, hogy készítettem a blogra egy oldalt, ahol az éves könyvlistámat vezetem, ide kattintva megtekintheti az, akit érdekel.
(Pici spoiler, a listából általában előre meg lehet tudni a következő bejegyzésekben szereplő könyveket.)
Gabriel García Márquez Száz év magány című regénye nagyon mély nyomott hagyott bennem. Amikor kitaláltam, hogy egy kis időre mellőzném az ifjúsági irodalmat és helyette belekóstolnék a komolyabb nyelvezetű, illetve cselekményű könyvekbe, akkor biztos voltam benne, hogy a Száz év magányt az elsők között fogom elolvasni.
Annyiszor hallottam már e címet a környezetemben, az író több műve is sorakozik a családi könyvespolcon, így tudtam, hogy el kell olvasnom. (A többi kötetről majd később.) A Szerelem a kolera idején filmváltozatát már láttam, az kicsit elvette a kedvem a könyv elolvasásától, így nem az lesz a soron következő, de azt tudom, hogy nem állok meg egy mű után, a többi is érdekel!
A Száz év magány stílusa először furcsa volt, hiszen rengetegszer bukkantak fel természetfeletti elemek a történet során, ilyen volt az, amikor egy szereplő minden ok nélkül felemelkedett az égbe. Ám ami számomra igazán megdöbbentő volt, az az, hogy többen is több mint százéves korukig szerepeltek. Nekem annyira felfoghatatlan, hogy valaki akár 112-146 évig is élhet - azt persze meg kell hagyni, Ursula és Pilar Ternera kifejezetten fontos szereplők voltak a történet szempontjából, ám akkoriban, amikor sokan nem élték túl az első néhány napjukat, olyan furcsán hatott ez az egész.
Az egy-két csodálatos történésen kívül mégis egy igazi, nagy család életéről szólt a történet.
José Arcadio Buendíával, Ursula Iguaránnal és azok két gyermekével - José Arcadióval és Aurelianóval - kezdődött a történetmesélés. Amikor már bekerültek a regénybe az unokák, dédunokák és ükunokák, a nevek annyira követhetetlenek lettek, hogy nekem is többször kellett hátralapoznom a könyv végén található összefoglalóhoz, hogy azonosítani tudjam, kiről van éppen szó. Ugyanis, José Arcadiónak született egy fia, Arcadio, akinek született egy Második José Arcadio és egy Második Aureliano nevű gyereke, utóbbinak ugyanúgy José Arcadiónak hívták a fiát, úgyhogy nekem totál káosz keletkezett a fejemben a történet végére. Egyúttal ez a varázsa is a történetnek, hiszen a régebbi időkben a hagyomány ezt követelte meg.
Azon kívül, hogy a szövegben túl sokszor olvastam az „Aureliano” szót - köszönhetően a 22 Aurelianónak -, rengetegszer jelent meg a történetben a családon belüli házasság témája is. Kezdve már az első házaspárral, José Arcadio Buendíával és Ursulával, egészen Amaranta Ursulán át Aurelianóig. Persze ebben az is nagy szerepet játszott, hogy többen nem tudták, ki is a valódi anyjuk, többen ugyanattól a nőtől, de más apától származtak, tehát azt kell mondjam, ez volt a legbonyolultabb család, akivel valaha találkoztam.
Szót szeretnék ejteni a címről is. Amikor a kezembe vettem a könyvet, sokáig az olvasása közben is azon gondolkoztam, vajon miért éppen „Száz év magány” a címe. Próbáltam találgatni, és én arra jutottam, hogy biztosan Ursula életkorához van köze, hiszen ő élt több mint száz évig, ám az utolsó sorokban végül megtaláltam a megfejtést: maga a nemzetség ítéltetett száz év magányra. A családtagok mind valamilyen szenvedély rabjai, s ez okozta a vesztüket.
Én eleve szeretem az olyan írásokat, ahol nyomon követhetem akár egy személy, akár egy város fejlődésének történetét, Gabriel García Márquez pedig véleményem szerint tökéletesen láttatta a családot és a helyszínt. A város és a ház olykor-olykor az összeomlás szélére került, ami szerintem szimbolizálja a család lelkiállapotát is. Sokszor nem a megfelelő személyek kerültek a házba (gondolok itt Fernandára, akit nem kedveltem), és sokszor annyira elhanyagolták annak fenntartását, hogy az építményt hangyák lepték el, beterítette a moha. Ursula volt az, aki igazán össze tudta fogni a családot, ő kezdeményezett felújításokat, ám a soron következő rokonok már nem voltak olyan profik, mint ő.
Macondót, a várost, ahol a történet játszódott, José Arcadio Buendía alapította még évekkel a történet kezdete előtt, és mint ahogy már említettem, mindig jóleső érzés volt, amikor valami újítást végeztek a faluban. Először senki sem merte elhagyni Macondót, hiszen barátságtalan települések vették körül - a történet végére már vasút is közlekedett a faluban. José Arcadio Buendía minden jöttment históriáját bevette (azért nem is volt olyan tájékozatlan, mint később kiderül, annak ellenére, hogy öregkorára megbolondult).
Miután Macondo összeköttetésbe került a külvilággal, szépen gyarapodott, ám ennek megvan a böjtje is: a banántársaság és annak minden következménye olyan szinten roncsolta az ottani társadalmat, hogy a polgárháború és a banánköztársaság eltűnése során bizony Macondo újra az a poros kis falu lett, mint ami a kezdetekben volt. Rengetegen elköltöztek, a nagy árvíz (négy évig folyamatosan esett) hatására a házak pedig tönkrementek, így az élet teljesen megkeseredett ott.
Azért a ház sem volt semmi! A nagy bővítés után a leírások és a fantáziám szerint óriási lett a ház, amire vigyázni biztosan nem volt gyerekjáték. Több kamra volt, hálószobák a rengeteg családtagnak, a társalgó és a konyha, a kertről nem is beszélve! Még szerencse, hogy a ház fénykorában rengetegen éltek benne, így fenn tudták tartani.
Visszatérve a magányra - olyan furcsa, hogy így emlegették a magányt, miközben amúgy a családnak lett volna lehetősége a szeretetre, hiszen ott hevert előttük megannyi rokonukban, csak sajnos máshogy közelítették meg a dolgot. Korábban említettem, hogy többen saját nagynénjükkel, mostohatestvérükkel szűrték össze a levet, és Ursula hiába figyelmeztetett mindenkit (mint ahogy hajdanán őt is figyelmeztették, mivel José Arcadio Buendíához vér szerinti kötelék fűzte), hogy ennek rossz vége lesz, és a gyerekeknek disznófarkuk lesz, ha megkockáztatják a vérfertőzést, ám egyikük sem hallgatott rá. A sors pikantériája, hogy a nemzetség utolsó tagjának valóban disznófarka lett.
Mindenki elhidegült a saját szeretteitől, és ebben talán az a legrosszabb, hogy e „szokásukat” sajnos párkapcsolataikban is alkalmazták a Buendíák. Akinek meg talán jól alakult a szerelmi élete, és igazán szerette a társát, azt valamilyen módon úgyis megfosztották a boldogságtól. Jó példa erre Renata Remedios, akinek élete elég csúfosan végződött anyja gőgjének köszönhetően.
Jelentős szerepet játszott Melchiades tudása, ami generációkon keresztül segítette a Buendíákat. Több Aureliano zárkózott be a műhelybe - amit még José Arcadio Buendía építtetett -, hogy tudással próbálják elterelni figyelmüket a szerelemről. Az utolsó Aureliano, Renata fia volt az, aki végül a bonyolult írású pergamentekercset le tudta fordítani, majd elolvashatta nemzedéke sorsát. A vége olyan nagyszerűre sikeredett a könyvnek, kezdve ezzel a tekerccsel, a család lassú kikopásán keresztül Macondo pusztulásáig, hogy még azt kívántam, bárcsak lehetne tovább olvasni.
Azt gondolom, hogy erről a könyvről még naphosszat tudnék mesélni és írni, de itt az ideje befejeznem. Ha ponttal kellene illetnem, biztos, hogy tízből tízet adnék rá, mert kevés olyan könyvet olvastam még, ami ennyire megfogott volna. És ha egyszer már nagyobb tudásom lesz a Gabriel García Márquez-könyvekkel kapcsolatban, ígérem, fogok készíteni egy bejegyzést róla!
Jeff Diamant Lángelmék című könyvéhez nem fűztem nagy reményeket. Szokásommá vált nagy bevásárlások alatt a szupermarketek könyvválasztékát átkutatni, és tervezek/terveztem is olyan bejegyzést, amiben multik által leértékelt könyveket véleményezek. Most mégsem bírtam addig várni, hogy összegyűjtsek egy bejegyzésre való könyvet a boltokból, hiszen nem mindig frissítik a választékot. A borító nem nézett ki rosszul, a boltban csak a történet legelejébe olvastam bele, majd hazahoztam, mondván körülbelül ötszáz forint, annyit pedig a legtöbb könyv megér. Nem vártam sokat, azonban már régóta meg szeretném nézni A nagy pénzrablást, gondoltam ez egy jó bevezető lehetne.
És hogy valójában milyen is volt? Szemléltetem az idő segítségével: egy nap sem kellett hozzá, hogy elolvassam. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a Száz év magánnyal ellentétben nem volt nehéz a szövege, gyorsan pörögtek az események, és hiába zúdult rám rengeteg infó, az író nagyszerűen vegyített bele mindent: történet, adatok, illetve az idő múlását is jól kezelte.
A sztorihoz még annyi hozzátartozik, hogy lényegében rövidebb volt, mint az előző könyv, azonban ahogy egyre jobban belekerülsz a történetbe, annál kevésbé akarsz kilépni abból.
De hogy pontosan miről is szól? Ha esetleg az olvasók közül bárki is látta a Lángelmék című filmet Zach Galifianakis és Owen Wilson főszereplésével, az tudja. Ám aki még nem, annak gyorsan vázolom a sztorit: Amerikában, pontosabban az észak-karolinai Charlotte-ban egy Loomis, Fargo & Co. épület állt. Többek között felfegyverezett szállítást is biztosítottak az arra igényt tartóknak, így érthető volt, hogyan kerülhetett oda több mint 17 millió dollár. A főszerelő ott dolgozóként erről természetesen tudott, egy (szeretőnek azért nem mondható) nő unszolására pedig összefogott azzal és annak barátjával, majd meglopták a vállalatot 1997 októberében 17 millióval. A könyv ezt a sztorit, illetve ennek következményeit (bujkálás, menekülés, majd végül az elfogatás) járta körül, miközben egyre többet megtudtunk a szereplőkről.
Az azonban nem derül ki a könyvből a megjelenésének dátuma miatt (2002-ben még egyikük sem szabadult), hogy végül mi lett a szereplőkkel. Gyors, ám hatékony kutatásomnak köszönhetően megtudtam, hogy 2006 novemberében szabadult David Ghatt, aki lényegében végrehajtotta a rablást, 2016-ban pedig már részt is vett a rablásból készült film premierjén. Azt kicsikét furcsállom, hogy Zach Galifianakist jelölték ki, hogy az ő szerepét eljátssza, hiszen a való életben egyáltalán nem hasonlítanak egymásra - biztos csak a neve húzóereje miatt alkalmazták. Több, 1999-ben napvilágot látott cikk is elérhető az interneten, ha esetleg valaki még behatóbban szeretne megismerkedni a történettel a filmen és a könyvön kívül - ám azokban nem sok új információt lehet találni.
A könyv véleményem szerint megfelelő bevezető a krimik világába, még akkor is, hogyha lényegében nem mondható kriminek. Nem izgultunk együtt a szereplőkkel olyan szinten, mint amikor egy krimiben valaki megtalál egy véres kést, hiszen a sztori végét tudjuk, vagy kikövetkeztethetjük, mégis - szerintem magával ragadó az egész alkotás.
Összegzésként csak azt tudom mondani, hogy nagyon élveztem, és a jövőben biztos, hogy hasonlókat is fogok olvasni!
Először olvastam Vámos Miklóstól is, erre az alkalomra pedig a Majdnem összest választottam. Ennek oka nagyon egyszerű: szimplán meg akartam ismerkedni a novellák világával a Budapest off olvasása után.
Mint már abban a posztban is megírtam, nehéz úgy véleményt írni, hogy nem egy történetről van szó, hanem több apróról.
Azért az jó volt, hogy az olvasást jobban be tudtam osztani - elolvastam egy-egy novellát, utána pedig mehettem a dolgomra. A könyvben Vámos Miklós korábban már kiadott novelláinak gyűjteménye sorakozott. Ebből adódóan elég vastag könyv, van súlya is!
Olvasás közben nehéz volt érzékelni, hol húzódik a kötethatár (bár volt tartalomjegyzék), de mégis azt tudom mondani, hogy a Váltásban szereplő írások tetszettek a legjobban. Pé és Emília nagy kedvencem lett, jó volt olvasni róluk, ugyanis az egyik kötet több novellán keresztül az ő történetüket taglalja: házasság, tárgyalások, lakáskeresések.
Ha valaki egy szuszra akar rengeteg novellát olvasni, annak szívből ajánlom, ám talán egyszerre ez az adag már nagyon sok lehet.
E bejegyzés legutolsó alanya a Hajnali láz Gárdos Pétertől. Ahhoz képest, hogy a könyvnek nem könnyű a témája (holokauszttúlélők rehabilitációja), az író szerencsére egy olyan szemszögből közelítette meg az egészet, hogy ne rossz érzéssel olvassuk a könyvet, hanem igazán a szereplőknek szurkoljunk, hogy alakuljon valami a történet végére.
A könyv eseményei egyébként a valóságban is megtörténtek - Gárdos Péter igazi szülei a főszereplők, az ő megismerkedésükról szól a könyv.
Csak annyit tudok mondani, hogy aki teheti, olvassa el ezt a történetet! Nekem nagyon tetszett annak ellenére, hogy fiatalabbként még nem mindent értettem a könyvből.
Köszönöm, ha idáig elgörgettél, találkozzunk egy következő posztban!
