A napokban vettem észre, hogy megjelent Király Anikó újabb könyve, ami nekem a karácsonyt jelentette. A márciusi karácsonyt, de mindegy.
Másnap már rohantam is a könyvesboltba, hogy megvegyem a saját példányomat, amint lehetőségem adódott rögtön olvasni is kezdtem azt. Még a tanórák alatt is az oldalakat faltam, aminek valószínűleg nem örültek a tanáraim, de legalább jól szórakoztam.
Ebben a cikkben Király Anikó Ne nézz vissza! című könyvéről lesz szó, ami a Semmi pánik! folytatása (erről már írtam egy korábbi bejegyzésben).
A borító rögtön felkelti az érdeklődést, elég színes és kreatív munka. Kapcsolódik a könyv történetéhez, nem csak rádobtak egy romantikus képet a könyv elejére, mint ahogy megannyi vöröspöttyös könyvnél szokták. És aki benne van a bizniszben, az úgyis tudja, hogy a borító legalább annyira fontos, mint egy jó fülszöveg, Király Anikó könyve pedig biztos, hogy felhívja magára a figyelmet.
A történet ott folytatódik, ahol az előző részben félbehagyták, a cselekménybe egyre több és több szereplő kerül bele, ami egy idő után talán már agyzsibbasztó, de még bírható. Lehet, a végére kellene egy összefoglaló, mint Márquez Száz év magányának a végén a Buendía családról. A narrátor személyét is folyamatosan váltogatja az író, szerencsére a szereplő nevét, aki meséli az adott fejezetet, mindig feltünteti a címben. Nem mintha nem lehetne egyébként kideríteni, de így ezerszer könnyebb, ez a könyv úgysem krimi, hanem egy ifjúsági regény, ahol úgyis a történet, a szereplők közötti kapcsolatok és a szerelmi szál dominál.
Apropó szerelem, az egész mű alatt arra vártam, hogy végre találkozzon a regény szerelmespárja, de ez úgy tűnik, a harmadik, befejező részre marad. Persze a négy balszerencsés gyerek egyre közelebb kerül egymáshoz, különböző programokra hívják el egymást, viszont két karakter között, nevezetesen Andris és Gabi, már véleményem szerint túl vannak tolva a csipkelődések. Gabi karaktere mogorva, agresszív lányként van leírva, viszont szerintem már túlzás, hogy minden második mondatában valakit megfenyeget vagy közli, hogy meg akar fojtani.
Egyébként a történet maga találó, tetszik, ahogy összeérnek a szálak, és minden ember kapcsolódik valakihez valamily módon. Ha a valóságban létezne Diósvámhatár, az biztos, hogy egyszer szívesen elutaznék oda. Remélem, hogy a harmadik részre végre mindenki megtalálja a helyét és a párját, bár tekintve, hogy egy "sima ifjúsági regény" (nem szeretnék egy könyvet sem lenézni, távol álljon tőlem, azonban tényleg nem érzem még benne azt a csavart, ami feldob egy írást) már előre érzem, hogy úgyis happyend lesz. Kókusz beilleszkedik a társaságba, Gabi újra összejön a barátjával és tisztáznak mindent, és így tovább. Az egyetlen, amit nem tudok még megjósolni, az Andris és Dani kapcsolata, de ha minden igaz, a harmadik rész már szerkesztés alatt áll, úgyhogy nemsokára kiderül minden. Én meg úgyis leírom arról is a véleményem, ha már az első kettőről megtettem.
A négy főszereplő lényegében mindennapi, semmi érdekes nincs bennük, szerencsétlenségüket a balszerencsés születési dátumukra fogják, bár igazából szerintem saját maguk tehetnek a bakijaikról. Nem találnak barátokat, magukba fordulnak, és nyilván a homoszexualitást is lehet pechnek hinni (vagyis nekem ez jött le a szövegből, de lehet, inkább arra értette a szerző, hogy így még nehezebb párt találni), de szerintem a mai világban már szerencsére egyre elfogadottabb e dolog. Igazából nem is tudom, mi fog meg a négy karakterben, a legkülönlegesebb úgyis Kókusz lesz az összefirkált bőrdzsekijével és furcsa gönceivel. És ő persze extrovertált, mindenkivel kedves, és még a balszerencsés babák helyett is beszél. Később kiderül, hogy ennek is megvan az oka, de nekem Kókusz (és Gabi nagynénje) a legszimpatikusabb.
Mostanában kevés olyan könyv van, ami magával ragad, nehezen találok olyat, ami felkeltené a figyelmemet. A Ne nézz vissza! mégis sikeres volt ebből a szempontból nálam, és örülök, hogy néhány órácskára lefoglalt ez az írás.
Olyanoknak ajánlom, akik egy borús szerdai napon, pont olyanon, mint amikor írom a cikket - be van borulva, ömlik az eső, de itthonról minden olyan békés és szól a jó zene -, szívesen olvasnának valami vicceset és felemelőt.
A 2002-ben alakult angliai zenekar 505 nevezetű dala 2007-ben jelent meg. A címadó 505 több dolgot is jelenthet: lehet egy házszám vagy egy hotelszoba száma, utalhat a hajnali 5 órai időpontra vagy a zenekar szülővárosában futó egyik buszvonalra. 
Ezt a dalt egy sorozatnak köszönhetően ismertem meg még napokkal ezelőtt, azonban már elsőre levett a lábáról! A februári melankolikus hangulatba teljesen belepasszol - a dalszöveg is hasonló érzést ad át. 
Aki hasonló körökben mozog, mint én, az már biztosan találkozhatott ezzel a dallal akár egy könyvben megemlítve, akár egy filmben betétdalként. 
Az örök klasszikus, amit remélem, sokan ismertek, mert ha nem, akkor mindenképp be kell pótolnotok!
Az 1996-ban alakult kanadai rockegyüttes (pontosabban punk rock vagy pop-punk, de a műfajokban sosem voltam jó) Chuck című albumán jelent meg ez a dal 2004-ben. 
